Bár senkit sem bíztatnék arra, hogy barangoljon bátran egyszer-egyszer a magyar erdőkben, mégis azt kell, hogy mondjam, ad némi adrenalint egy hétköznapinak induló kiránduláshoz.

Azt elöljáróban elmondanám, hogy szerencsés – vagy éppen szerencsétlen? – helyzetben vagyunk országunk adottságaival, hiszen hegységeink nem túl magasak, és ha el is tévedünk, sem kell sokáig barangolnunk ahhoz, hogy lakott területre érjünk. Azt is jó tudni az erdőjárónak, hogy erdeinkben nem megengedett – ez törvénybe van iktatva – letérni a kijelölt turistautakról. Emellett pedig, bármilyen „állati maradványt” – agancsot, agyarat stb. – találnánk az, az állam, illetve adott esetben az erdészet tulajdonát képezi. Ha ilyesmit rendőr nálunk talál, és származását nem tudjuk hitelt érdemlően igazolni, könnyen elkobozhatják tőlünk.

Térkép nélkül azonban még turistaúton is sokkal izgalmasabb a túrázás, mint azzal együtt. Bár megjegyzem, idegen terepen még térképpel is olykor gondba kerülhet az ember (lánya – főleg… hehehe). Az én első térkép nélküli élményem teljesen véletlenszerű volt – bár gondolom nem egyedülálló eset a történelem során.

Éppen egy olyan útvonalon túráztam a testvéremmel, amin már vagy hatszor végigmentünk teljesítménytúra keretein belül. Nem hosszú, egy 24 km-es túraútvonalról van szó, de nagyon jó kis helyeken megy végig, nem is túl nehéz, de megdolgoztatja az embert. Az út felénél nagyjából leültünk ebédelni, és úgy elbeszélgettünk gyönyörködés közben, hogy nem vettük észre, hogy leesett a földre a térkép. Így mikor összeszedtük a holminkat, ez ott maradt. Már jóval odébb vettük csak észre a hiányosságot, vissza nem volt értelme menni, sok időt pazaroltunk volna el. Így vettünk egy jókora levegőt, és korábbi emlékeinkre hagyatkozva tovább mentünk. Tájolásra, és egyéb segítségre nem is volt szükség, gond nélkül végig tudtunk menni a tervezett úton.

Nagyon büszkék voltunk magunkra, de a tanulságot is levontuk: maradjon ott bármi más, de a térkép meglegyen!